Mi ez? Mi a kurva élet ez, amit érzek újonnan? Hiszen lassan két hónapja boldog párkapcsolatban élek, akkor mégis mi ez az érzés? Egyszerűen nem tudom megmagyarázni, se magamnak se másnak, és egyre érzem és érzem, hogy valami nem oké.
Hiányzik, a fenébe is, mennyire hiányzik. Hiányzik mindene. A mosolya, a néhai hülyülő erőszakossága, a csókja, az illata, a beszéde, mindene... És kezdek beleőrülni, hogy nem tudok róla semmit egy teljes napja. Na, most gondolhatja bárki, hogy megszólalt már a hisztérika. Pedig szó sincs ilyesmiről. Egyszerűen csak végre van valaki az életemben, akiért érdemes minden egyes reggel felkelni, akinek az üzenetére vagy a hívására várhatok, és aki távol van, minden egyes nap rohadt távol van. Kivétel a hétvége. Ebbe a rövid időbe kell mindent belesűrítenem, és rendszerint a fele sem sikerül, ha valamit eltervezek.
Hányszor terveztem már, hogy megnyílok. Hogy kitálalok a múltamról, hogy talán akkor le tudnám zárni végleg, talán könnyebb lenne. De félek. Félek, mit gondolnál rólam, ha megtudnál mindent. Pedig semmi szörnyű nincsen benne, amit én tettem volna. Jó, persze én sem vagyok tökéletes, hiszen ki lenne az, természetesen én is követtem el hibákat, az viszont már sokkal de sokkal mélyebb sebet ejtett bennem, amit velem műveltek az évek alatt.
Mikor tönkretettek, megaláztak, lelki sérültet csináltak belőlem. De ez így nem nagy dolog, nem igaz?
Hányszor akartam már elmondani neked szemtől szemben, hogy mit is érzek, hogy mennyire is szeretlek téged, te rohadék, de soha nincs rá idő. Hisz tudod. Mindig lefoglalsz, és én ugrok a szavadra. Ha akarok, ha nem. Ezt váltod ki belőlem.
Ez az egész élet őrült. Nem normális, ami történik benne nap mint nap. Teljesen kivetkőztem magamból, most én vagyok a rózsaszín ködben lebegő kis fruska, aki fülig szerelmes, aki várja az egyetlene hívását, aki minden egyes üzenetre azt hiszi, tőled jön, és aki nap mint nap koppan többször is, ha a kis elképzelése besült.
Mindenki kibaszott őrült. Élükön velem. Magamra sem ismerek, a külvilág azt mondhatja róla, hogy igen, bejött neki az élet. Egy tökéletesen őrült kapcsolata van, jó neki. Viszont én mélyen belül ugyan az a félős, reszkető kislány vagyok, mint 11 évesen. Aki szeretné, hogy szeressék. Aki szeretetre vágyik. Aki az írásba vagy a zenébe menekül a világ összes őrültsége elől. Akiben a szuicid hajlamok nap mint nap előtörtnek még mindig, és nem tud ellene semmit tenni. De több dráma nem lesz. Legalábbis olyan jellegű. Már van kiért élnem, és nem érdekel, hogy nem szereted ezt a megfogalmazást. Nem érdekel, nem tud meghatni.
A hiányod felemészt, és itt most nem arról van szó, hogy nem láthatlak minden nap. Az hiányzik, hogy tudjak rólad. De mivel most nem lehetséges, szépen lassan kezdek beleőrülni ebbe az egész helyzetbe, de nem baj, kibírom. Valahogy. Remélem. Nagyon tudom remélni. Szeretném végre valahára ugyan azt érezni, amit minden hétvégén. Téged akarlak. Érted?! Felfogtad?
Hiányzik, hogy szidjuk egymást, majd kibéküljünk. Még az a szájbakúrt Monopoly is hiányzik. Semmi másra nem lenne szükségem, csak hogy veled lehessek. Semmi más nem kell. Senki más nem kell.
