Depresszió és más nyalánkságok, avagy üdvözöllek GDCR életében

Teljesen jogos volt anno, mikor az egyik tanárom elsütötte ezt a bölcsességet: 

"Én úgy gondolom, hogy a depresszió a lehető legborzalmasabb dolog. És az ember ha egyszer belekerül, soha nem fog tudni kimászni belőle."

Akkor még csak néztem, hogy miket beszél ez? Pedig egy teljesen fitt, életvidám, jómódú nőről van szó, akitől egészen biztosan távol állnak az ilyesfajta érzések. Akkor még szimplán elengedtem a fülem mellett, mert ugyan már, kit érdekel? Viszont valahogy megragadt, mai napig tisztán látom magam előtt, amikor ezt mondta. 

Menjünk most kicsit vissza az időben oda, ahol ez az egész kezdődött. 

2012 végén az életem 180 fokos fordulatot vett. Mondhatjuk úgy is, hogy felnyílt a szemem, megértettem azt, hogy mi játszódik le bennem, úgymond szaknyelven mi az, amit érzek. Ez év utolsó hónapjaitól kezdve tekintek hivatalosan is úgy magamra, mint punkra. 

Ez gyökeresen megváltoztatott engem, mind belülről, és mind külsőleg. A környezetem pedig nem értette, hogy mi lett az amúgy teljesen "normális" GDCR-rel. 

GDCR felnőtt. Csak ennyi az egész. 

Már most úgy nézek magamra, mint egy önálló emberre, és ha tehetném, régen egyedül élnék. Soha nem volt normális kapcsolatom az anyukámmal, pedig ő mindent megadott nekem, 12 éves koromtól azonban fokozatosan eltávolodtam tőle, ma pedig már nem egy normális anya-lánya viszonyunk van. Inkább egy olyan haveri dolog. 

És ez nem feltétlenül jó. Tudom.

A lelkem mélyén irigykedem azokra, akik teljes családban nőttek fel. Nekem viszont sosem volt apám, ráadásul az évek során az apának mondott valakim megszakította velem teljesen a kapcsolatot, és már az a minimális kontaktus sincs meg, mint amit felszínesen tartottunk az évek során. És nem csak engem, a saját szüleit is eldobta magától. Ahogyan Tirpa mondaná, becsicskult egy pinásnak. És ez már csak az ő sara. 

A punkkal járó kisebb-nagyobb változásokat az osztálytársaim nem tudták feldolgozni. És mint tartja a mondás, egy ilyen helyzetben kialakuló utálkozásnál az aktuálisan kipécézett személynél nincs nyomorultabb ember. 

Hát, ez voltam én. 

2013 első felében elfajult a helyzet. Addig még úgy nagyjából a hátam mögött mentek a nagy sztorik, hogy milyen szánalmas vagyok. Jelzem, olyanok magyaráztak, akik a szemembe sose mernék mondani, és akiknek halvány segédfogalmuk sincs arról, hogy mi is a punk. Nem is lehet elmagyarázni. Ez egy életérzés, és az erre alkalmatlan egyedek ezt soha a büdös életben nem fogják felfogni. 

Egy ideig próbáltam elvonatkoztatni tőlük, "kit érdekelnek" alapon. Több voltam, és a mai napig több vagyok náluk, ezt tudom én is, és azok is, akik nem az ő táborukat erősítik. Viszont szépen lassan mindenki megtörik nyomás alatt. 

Mindenkit elvesztettem. Mindenkit. Az állítólagos legjobb barátnőmet is, aki bár velem volt, sose tudott nemet mondani, vagy ellenszegülni annak a társaságnak. Rá is baszott rendesen, ugyanis nem felejtek, és bár mára nagyrészt végzett azzal a csapattal, és nagyrészt én vagyok neki, szerintem már ezerszer megbánta az egészet. Akkor viszont semmi jelét nem mutatta ennek. Mentek a kavarások ezerrel. 

Mindeközben egyetlen ember volt velem. A legjobb barátom. Ő az az ember, akit ha felhívok, hogy orbitálisan nagy gáz van, öt perc múlva fogja a kezemet. Olyanra is volt példa, hogy az iskola összes embere előtt bőgtem úgy a vállán, hogy nem kaptam levegőt, miközben magához ölelt, és próbált megnyugtatni, bár nehezére esett. Akkor látott először és utoljára így kiborulni.

Tönkretettek. 

Ezután nem sokkal történt először az, hogy megírtam azt a bizonyos búcsúlevelet, amit mindig egy szörnyű tett kísér. Viszont nem utoljára. 

Ballagás után pontot tettem az i-re, és örökre leszámoltam azzal a bagázzsal. Bár mai napig ha egy meglát, szélesen mosolyog, és csak csöpög a cukormáz. Na, konkrétan ez a szánalmas.

Viszont 2013 áprilisától kezdve menthetetlenül belekerültem ebbe az állapotba, amit úgy hívnak: depresszió. És nagyon tud fájni, mikor értelmet nyer a tanárnő megjegyzése. 

Ennyit erről.

De GDCR nem felejt. Mint mindent, ezt is visszakapja még mindenki, vagy személyesen tőlem, vagy az sem elfelejtendő tény, hogy Isten keze nem ver bottal. Előbb vagy utóbb utolér a bosszú. És lehet ezt gyerekesnek mondani - nem érdekel. Habár lelki toprongy vagyok, annyira már vagyok erős, hogy nevetve basszak ki az összes szolgalelkűvel ott, ahol csak tudok. Már most megtehetném. Abban viszont nem lenne köszönet. 

Még nem jött el az ideje.  

Abban viszont szerintem a leírtak alapján megegyezhetünk, hogy az ember a világon a legutálatosabb faj. 

Ez hát az én múltam nagy vonalakban. Nem tudok, és igazából nem is akarok rajta változtatni.