Magány?

Mi ez? Mi a kurva élet ez, amit érzek újonnan? Hiszen lassan két hónapja boldog párkapcsolatban élek, akkor mégis mi ez az érzés? Egyszerűen nem tudom megmagyarázni, se magamnak se másnak, és egyre érzem és érzem, hogy valami nem oké. 

Hiányzik, a fenébe is, mennyire hiányzik. Hiányzik mindene. A mosolya, a néhai hülyülő erőszakossága, a csókja, az illata, a beszéde, mindene... És kezdek beleőrülni, hogy nem tudok róla semmit egy teljes napja. Na, most gondolhatja bárki, hogy megszólalt már a hisztérika. Pedig szó sincs ilyesmiről. Egyszerűen csak végre van valaki az életemben, akiért érdemes minden egyes reggel felkelni, akinek az üzenetére vagy a hívására várhatok, és aki távol van, minden egyes nap rohadt távol van. Kivétel a hétvége. Ebbe a rövid időbe kell mindent belesűrítenem, és rendszerint a fele sem sikerül, ha valamit eltervezek. 

Hányszor terveztem már, hogy megnyílok. Hogy kitálalok a múltamról, hogy talán akkor le tudnám zárni végleg, talán könnyebb lenne. De félek. Félek, mit gondolnál rólam, ha megtudnál mindent. Pedig semmi szörnyű nincsen benne, amit én tettem volna. Jó, persze én sem vagyok tökéletes, hiszen ki lenne az, természetesen én is követtem el hibákat, az viszont már sokkal de sokkal mélyebb sebet ejtett bennem, amit velem műveltek az évek alatt. 

Mikor tönkretettek, megaláztak, lelki sérültet csináltak belőlem. De ez így nem nagy dolog, nem igaz? 

Hányszor akartam már elmondani neked szemtől szemben, hogy mit is érzek, hogy mennyire is szeretlek téged, te rohadék, de soha nincs rá idő. Hisz tudod. Mindig lefoglalsz, és én ugrok a szavadra. Ha akarok, ha nem. Ezt váltod ki belőlem. 

Ez az egész élet őrült. Nem normális, ami történik benne nap mint nap. Teljesen kivetkőztem magamból, most én vagyok a rózsaszín ködben lebegő kis fruska, aki fülig szerelmes, aki várja az egyetlene hívását, aki minden egyes üzenetre azt hiszi, tőled jön, és aki nap mint nap koppan többször is, ha a kis elképzelése besült. 

Mindenki kibaszott őrült. Élükön velem. Magamra sem ismerek, a külvilág azt mondhatja róla, hogy igen, bejött neki az élet. Egy tökéletesen őrült kapcsolata van, jó neki. Viszont én mélyen belül ugyan az a félős, reszkető kislány vagyok, mint 11 évesen. Aki szeretné, hogy szeressék. Aki szeretetre vágyik. Aki az írásba vagy a zenébe menekül a világ összes őrültsége elől. Akiben a szuicid hajlamok nap mint nap előtörtnek még mindig, és nem tud ellene semmit tenni. De több dráma nem lesz. Legalábbis olyan jellegű. Már van kiért élnem, és nem érdekel, hogy nem szereted ezt a megfogalmazást. Nem érdekel, nem tud meghatni. 

A hiányod felemészt, és itt most nem arról van szó, hogy nem láthatlak minden nap. Az hiányzik, hogy tudjak rólad. De mivel most nem lehetséges, szépen lassan kezdek beleőrülni ebbe az egész helyzetbe, de nem baj, kibírom. Valahogy. Remélem. Nagyon tudom remélni. Szeretném végre valahára ugyan azt érezni, amit minden hétvégén. Téged akarlak. Érted?! Felfogtad? 

Hiányzik, hogy szidjuk egymást, majd kibéküljünk. Még az a szájbakúrt Monopoly is hiányzik. Semmi másra nem lenne szükségem, csak hogy veled lehessek. Semmi más nem kell. Senki más nem kell. 

Depresszió és más nyalánkságok, avagy üdvözöllek GDCR életében

Teljesen jogos volt anno, mikor az egyik tanárom elsütötte ezt a bölcsességet: 

"Én úgy gondolom, hogy a depresszió a lehető legborzalmasabb dolog. És az ember ha egyszer belekerül, soha nem fog tudni kimászni belőle."

Akkor még csak néztem, hogy miket beszél ez? Pedig egy teljesen fitt, életvidám, jómódú nőről van szó, akitől egészen biztosan távol állnak az ilyesfajta érzések. Akkor még szimplán elengedtem a fülem mellett, mert ugyan már, kit érdekel? Viszont valahogy megragadt, mai napig tisztán látom magam előtt, amikor ezt mondta. 

Menjünk most kicsit vissza az időben oda, ahol ez az egész kezdődött. 

2012 végén az életem 180 fokos fordulatot vett. Mondhatjuk úgy is, hogy felnyílt a szemem, megértettem azt, hogy mi játszódik le bennem, úgymond szaknyelven mi az, amit érzek. Ez év utolsó hónapjaitól kezdve tekintek hivatalosan is úgy magamra, mint punkra. 

Ez gyökeresen megváltoztatott engem, mind belülről, és mind külsőleg. A környezetem pedig nem értette, hogy mi lett az amúgy teljesen "normális" GDCR-rel. 

GDCR felnőtt. Csak ennyi az egész. 

Már most úgy nézek magamra, mint egy önálló emberre, és ha tehetném, régen egyedül élnék. Soha nem volt normális kapcsolatom az anyukámmal, pedig ő mindent megadott nekem, 12 éves koromtól azonban fokozatosan eltávolodtam tőle, ma pedig már nem egy normális anya-lánya viszonyunk van. Inkább egy olyan haveri dolog. 

És ez nem feltétlenül jó. Tudom.

A lelkem mélyén irigykedem azokra, akik teljes családban nőttek fel. Nekem viszont sosem volt apám, ráadásul az évek során az apának mondott valakim megszakította velem teljesen a kapcsolatot, és már az a minimális kontaktus sincs meg, mint amit felszínesen tartottunk az évek során. És nem csak engem, a saját szüleit is eldobta magától. Ahogyan Tirpa mondaná, becsicskult egy pinásnak. És ez már csak az ő sara. 

A punkkal járó kisebb-nagyobb változásokat az osztálytársaim nem tudták feldolgozni. És mint tartja a mondás, egy ilyen helyzetben kialakuló utálkozásnál az aktuálisan kipécézett személynél nincs nyomorultabb ember. 

Hát, ez voltam én. 

2013 első felében elfajult a helyzet. Addig még úgy nagyjából a hátam mögött mentek a nagy sztorik, hogy milyen szánalmas vagyok. Jelzem, olyanok magyaráztak, akik a szemembe sose mernék mondani, és akiknek halvány segédfogalmuk sincs arról, hogy mi is a punk. Nem is lehet elmagyarázni. Ez egy életérzés, és az erre alkalmatlan egyedek ezt soha a büdös életben nem fogják felfogni. 

Egy ideig próbáltam elvonatkoztatni tőlük, "kit érdekelnek" alapon. Több voltam, és a mai napig több vagyok náluk, ezt tudom én is, és azok is, akik nem az ő táborukat erősítik. Viszont szépen lassan mindenki megtörik nyomás alatt. 

Mindenkit elvesztettem. Mindenkit. Az állítólagos legjobb barátnőmet is, aki bár velem volt, sose tudott nemet mondani, vagy ellenszegülni annak a társaságnak. Rá is baszott rendesen, ugyanis nem felejtek, és bár mára nagyrészt végzett azzal a csapattal, és nagyrészt én vagyok neki, szerintem már ezerszer megbánta az egészet. Akkor viszont semmi jelét nem mutatta ennek. Mentek a kavarások ezerrel. 

Mindeközben egyetlen ember volt velem. A legjobb barátom. Ő az az ember, akit ha felhívok, hogy orbitálisan nagy gáz van, öt perc múlva fogja a kezemet. Olyanra is volt példa, hogy az iskola összes embere előtt bőgtem úgy a vállán, hogy nem kaptam levegőt, miközben magához ölelt, és próbált megnyugtatni, bár nehezére esett. Akkor látott először és utoljára így kiborulni.

Tönkretettek. 

Ezután nem sokkal történt először az, hogy megírtam azt a bizonyos búcsúlevelet, amit mindig egy szörnyű tett kísér. Viszont nem utoljára. 

Ballagás után pontot tettem az i-re, és örökre leszámoltam azzal a bagázzsal. Bár mai napig ha egy meglát, szélesen mosolyog, és csak csöpög a cukormáz. Na, konkrétan ez a szánalmas.

Viszont 2013 áprilisától kezdve menthetetlenül belekerültem ebbe az állapotba, amit úgy hívnak: depresszió. És nagyon tud fájni, mikor értelmet nyer a tanárnő megjegyzése. 

Ennyit erről.

De GDCR nem felejt. Mint mindent, ezt is visszakapja még mindenki, vagy személyesen tőlem, vagy az sem elfelejtendő tény, hogy Isten keze nem ver bottal. Előbb vagy utóbb utolér a bosszú. És lehet ezt gyerekesnek mondani - nem érdekel. Habár lelki toprongy vagyok, annyira már vagyok erős, hogy nevetve basszak ki az összes szolgalelkűvel ott, ahol csak tudok. Már most megtehetném. Abban viszont nem lenne köszönet. 

Még nem jött el az ideje.  

Abban viszont szerintem a leírtak alapján megegyezhetünk, hogy az ember a világon a legutálatosabb faj. 

Ez hát az én múltam nagy vonalakban. Nem tudok, és igazából nem is akarok rajta változtatni. 

Filmek, amiket betegen biztos hogy megnézek

Nem tudom ki hogy van vele, minden esetre én inkább olyan filmeket szoktam nézni, amiket már ezerszer láttam, mint újakat. Mondhatnám úgy is, hogy a régi klasszikusokat. Valahogy nem szeretek betegen túlságosan elgondolkozni, hogy vajon a főhős akkor életben marad-e, avagy nem, nem szeretek izgulni értük, meg összerakni a szálakat. Jobb az olyan, amit már tudok kívülről. Így ilyenkor már azzal szórakozok, hogy angol nyelven nézem magyar felirattal, és szidom, mivel a felirat szinte sose az, amit mondanak. Nem is értem, minek felirat akkor. Mindegy. 

Íme tehát GDCR "Göthös filmek" listája. 

Camp Rock 

Kedvenc filmem, erre a napokban jöttem rá. Plusz még most, írás közben is a záróbuli közös éneklős dalát dúdolgatom. Mivel annyiszor láttam már, és a filmben szereplő dalok magyar szövege mindig megy feliratként ha akarom, ha nem, így már azt is tudom, bár szörnyen gagyi. Egyszerűen valahogy nem jönnek össze, mert oké a rímelés, viszont mégse az igazi valahogy. 

Utólag rájövök, hogy minden film eredeti nyelven az igazi.

 Ez is. Nem tudom miért van ez, talán az eleve elég gyenge (oké, labilis) lelkivilágom az oka, minden esetre van a film végén az a jelenet, amikor Mitchie és Shane együtt énekel. Nem tudom, lehet a betegség volt az oka, de az a jelenet annyira szépre sikeredett, hogy úgy bőgtem rajta, mint egy retardált. 

Feeling #szerelmesvagyokJoeJonasbalol

Feketék fehéren

Mennyire szeretem, te jó élet! Emlékszem, egész kicsi koromban együtt néztük Anyával, és már akkor szakadtam rajta, bár azért volt még akkor pár olyan rész, amit nem tudtam hova tenni. Eredeti nyelven ez is sokkal jobb, már pusztán a hangok miatt is. Nagyon el van találva, bár kivételesen a magyar szinkron se pontatlan annyira. 

Én úgy gondolom, hogy ez egy olyan film, ami mindenkinek kötelező, ha akarja, ha nem:D.

Sakáltanya

A White Chicks melletti másik olyan film, amit azóta ismerek, mióta az eszemet tudom. Eddig ez a film volt a kettő közül az, amelyik kevésbé állt közel hozzám. Régen is láttam, és most valahogy volt kedvem megnézni. Pláne úgy, hogy Lill karaktere egy az egyben a keresztanyukámra emlékeztet valahogy:).

Nem találtam eredeti nyelves szinkront, de így magyarral is egész jól el van találva. Itt pedig előjött a #szerelmesvagyokAdamGarciabalol jelenség. Előfordul. 

Mamma Mia! 

Még fénykoromban együtt kaptam a Rocktáborral, és eleinte abszolút nem tetszett. Mostanra persze változott a szerény véleményem, kívülről tudom. Anno barátnőimmel csináltunk olyat, hogy ki kicsoda lenne a filmből, és én mindig Tanya-t választottam a három "öreg" közül. És ha úgy vesszük, valamennyire illik is rám a karaktere. 

Szeretem ezt a filmet, mert szép környéken játszódik, és mert nem a tipikus nyomi csaj - omg fiú történetet dolgozza fel. Valahogy az esküvő előtti napot és az azzal járó felhajtást is jól mintázza, engem meggyőzött. 

A dalok alatt itt is van silány magyarra átírt... Valahogy eredetiben ez is jobban tetszett. 

Csak szex és más semmi

Ugyan az az eset, mint már előzőleg többször: régi kedvenc. Nem tudom ki hogy van vele, de ösztönösen imádok minden olyan embert, akinek sötét fürtjei vannak (Billie Joe Armstrong, Joe Jonas, Adam Garcia stb.), tehát Csányi Sándor sem maradhat ki a sorból. 

Egyik olyan magyar film, ami nagyon közel áll hozzám. Legtöbbször röhögök rajta, de van amikor ebben az esetben is a könnyeimmel küszködök. De hiába, GDCR már csak ilyen érzékeny lelkű marad. Nincs mit tenni. 

#szerelmesvagyokCsányiSándorbalol

És persze egyetlen filmes listámból sem maradhat ki minden idők legzseniálisabb kreációja: 

Macska-jaj

Soha nem telt el úgy karaoke este, hogy ne ordítottam volna el a Macskajajt. Soha. Ez a film pedig egyszerűen mindent visz, a második része a nyomába se ér. Kusturica pedig egy kibaszott isten. 

Eleve egy olyan ember, aki ilyen sztorit kitalál. Aztán hozzá a szereplők, a helyszínek, a cselekmény, a BESZÉD... Sírok a röhögéstől mai napig, egyszerűen annyira megunhatatlan. Egyik kedvenc filmem szintén. Pedig emlékszem, amikor először láttam, éppen azt a jelenetet csíptem el, amikor Katicabogarat leengedik a kútba. Lehettem vagy négy éves, és kajak megsajnáltam. Aztán megnéztem elölről, és akkor már tudtam értékelni, úgy egészében. 

Mai fejjel meg aztán pláne. 

Lui. I think this is the beggining of a beautiful friendship. 

Feeling sick

Múlthéten gondolkoztunk pont barátnőmmel, hogy itt lenne már az ideje megint egy kis betegszabinak. Erre mi történik? Szombaton konkrétan úgy lebetegedtem, mint talán még soha, és kicsit sem élveztem a helyzetet. Mondjuk most se, azt azért tegyük hozzá, viszont lényegesen jobban vagyok. 

Soha nem gondoltam volna, hogy van rosszabb a hasmenésnél. Pedig van. A fekélyes mandula. Emberek, ez mindent visz, esküszöm. Szombat este még jóhiszeműen ellézengtem itthon, viszont vasárnap reggel, mikor olyan szinten feldagadt mindkét drága, mintha a helyükön két megtermett dió lenne... Azt hittem, megőrülök.

Végigszenvedtem a hétvégét (mert ugyan mi mást tehettem volna?), aztán hétfőn levánszorogtam az orvoshoz, aki: 

-kiírt a hétre, aminek először örültem, viszont így két nap elteltével fellépett az a jelenség, amit mindenki ismer. Aha. Minden akkor történik, ha te történetesen a betegágyat nyomod. Így van. 

-kiírt némi Klacidot 

-és persze legjobbakat kívánt, "majd kipihened" címszó alatt. 

Köszi. 

Amíg két napig szenvedtem, megnéztem vagy hat filmet, amik egyenként legalább másfél órásak, annyi teát ittam mint egy ló, és persze döglöttem egész nap. Így egész jó állapotban most már belátom, hogy a Klacid tényleg csodákra képes, két nap alatt helyre rakott. Amit nem is bánok. Ugyanis nem volt valami szívmelengető érzés két túl méretes nyirokszerv kíséretében élni a kis mindennapjaimat. 

Nem bírtam ki, hogy ne keressek rá:D

(Ezer bocs ezért a képért, de most komolyan, ilyen undormány van az én számban is? Jézusom...)

És persze sose maradhat ki a nagy dilemma: az igazolás ellenére bemenjünk-e pár napra a gimibe, avagy ne? Ilyen esetekben mindig ott kacsingat a kisördög, hogy csak be kéne menni, viszont rendszerint az ágy győz. Ki a bánat kelne fel önszántából hajnalban, ha igazolva vannak a napok? Egy biztos: GDCR semmi esetre sem. 

Lelkiállapot ON

Az egészhez hozzátartozik az, hogy lassan fél éve vagyok depressziós. Ez mikor hogy ütközik ki, néha mindenki látja rajtam, legtöbbször viszont a külvilág felé mosolygok, belül viszont gyakorlatilag haldoklom. Ez a legszebb az egészben. 

Voltak ennek az állapotnak olyan stádiumai, amikor a lehető legrosszabbra is képes lettem volna... De legyen elég ennyi bevezetőnek. Íme egy olyan írás, amilyen akkor születik, ha nincs senki a közelben, akinek el tudnám mondani, mi a tré. 

Íme:

Kibaszott idegesítő azt látni mindenhol, hogy mindenkinek tökéletes, vagy legalábbis elfogadható, de annál boldogabb élete van. Nem tudom pontosan hogy mi ez az állapot, amiben én már lassan egy éve benne vagyok, de megpróbálom körülírni.

Az, amit érzek, egyszerűen nem múlik, maximum csitul egy rövid időre. Belülről jön, valahonnan mélyről, és gyűlölöm minden egyes percét. Valamennyire féltékenységnek is nevezhető, de nem csak ennyiről van szó. Mikor körbenézel, és tízből legalább kilencet első kézből utálsz. És nem érted miért. Mikor folyamatosan egy emberen jár az agyad, és ez az ember nem egy olyan valaki, akihez vonzódnál. Vagyis nem úgy, ahogy te gondolnád elsőre, mikor meghallod ezt a szót. Fogalmazzunk úgy, hogy akit mindenkinél, a saját anyádnál is jobban szeretsz. Egy távoli rokon. A mentsvár.

Aki láthatólag le se szar téged, holott gondol rád, mert ezt viszont sziklaszilárdan érzed. Nem baj. Elfogadjuk azt, ami van, ha nehéz is.

Hirtelen értelmet nyernek számodra az olyan dalok, amikor fájdalomról, vagy esetleg szerelemről szólnak. És a feszültség egyre gyűlik, és gyűlik benned. Lassan már meg se érzed, ha többszöröződik. Szimplán természetessé válik. Szomorú.

Szeretetre vagy éhes, és ezt igazán senkitől se kapod meg. De minimum nem abban a formában, ahogyan azt te szeretnéd. Vannak barátaid, de őket is felszínesnek tartod, mindet különböző felszínes ok miatt.

Menekülsz. Vagyis menekülnél, ha lehetne. Arra törekszel, hogy akárhova, csak el innen, ahol nap mint nap rád tör az érzés. Az érzés, ami arra késztet, hogy vess véget ennek az egésznek.

Jó ideje nap nem telik el úgy, hogy ne gondolkoznék el azon, hogy mi a jó bánatért is küzdök én? Minek? Mi értelme van? És mikor már a különböző halálnemeken gondolkodsz, hogy melyik fáj legkevésbé, akkor már azt lehet mondani, hogy gáz van. Szerintem legalábbis az.

Nem tudod senkinek kiönteni a szívedet, mert csupán annak az embernek mernéd, aki szeret ugyan, és itt van neked… de mégse. Távol van. Nem beszéltek, csak az élet bizonyos szakaszaiban. Rövid időtartamokban. Az Ő hiányában meg ugyan ki ért meg, mikor már úgy érzed, hogy a saját anyádnak nem akarod elmondani, és itt most nem degradálni akarom, félreértés ne essék. Ki? Ki az?

A barát fogalom új értelmet nyer számodra, megválogatod őket, de olyat soha nem találsz, akiben ne találnál kivetnivalót. Nincs is, nem is létezik. Veled van a baj, miért kötsz bele mindenkibe, mikor te magad azt képviseled, hogy mindenkit úgy kell elfogadni, ahogy?

Senki sem érti meg ezt az egészet, és tudom, ha valakinek szemtől szembe elmondanám, simán kiröhögne. Talán Ő nem. Ez az egy biztos.

Valaki mentsen ki innen, vagy legalábbis hagyjon menni. Meg akarok szökni. Bárhová, csak el innen.

Welcome

Oké, szerintem nem fogok semmi nyálas üdvözlést írni, mert 

1. nem így terveztem,

2. kit érdekelne,

és 3. nem lenne értelme. Hiszen ez a blog elvileg rólam fog szólni, majd szépen komótosan megismer mindenki - már amennyire ez összejöhet. 

Viszont néhány sablonkérdésre azért válaszolok. 

Név: nem publikus 

Életkor: idén töltöm a tizenhatot (mennyivel jobban hangzik mint az, hogy tizenöt!)

Magasság: 160 cm

Hajszín: eredetileg barna

Szemszín: sötétbarna, inkább feketének mondják már

Kedvenc szín: piros, fekete

Kedvenc együttes: Green Day. FOREVÖR

Kedvenc szám: Green Day: Holiday

Fóbia: pókfóbia, vízfóbia 

Jelmondat: Ha meg kell baszódni, akkor meg kell baszódni. Nincs mit tenni. :D 

És ilyenkor jövök rá, hogy ennek az égvilágon semmi értelme nem volt, vagy ha volt is, akkor minimális. Mindegy. 

Amióta az eszemet tudom, írok. Már egészen kicsi koromban is írtam jegyzetlapokra, kábé ötmondatos meséket, mindezt nagy nyomtatott betűkkel. Blogolás szinten pedig talán 11 éves korom óta foglalkozom vele. Páran ismernek már a Neonról. Évekig ott blogoltam, és most is előszeretettel csinálnám, ha nem romlana el mindig a rendszer. Ne is beszéljünk róla, csak még jobban felhúznám magamat. 

Eltértünk a tárgytól. 

Mint a másik blogom is mutatja, mindenem a Green Day. Rockot hallgatok, amióta az eszemet tudom, és punk vagyok több mint egy éve. Ez persze nem azt jelenti, hogy cirka másfél évvel ezelőttig ne lett volna meg a világnézetem vagy a stílusom, kinek hogy tetszik. De, nagyon is meg volt. Csak addig nem tudtam, hogy mi az. 

Ez idő alatt rengeteg változáson estem át, mind testileg, mind lelkileg. Külsőségeket tekintve talán erre szokták mondani hogy "lázadás", én viszont nem szimplán a családom ellen "lázadok", hanem úgy szimplán mindenki ellen. Rengeteg olyan dolog történt ez alatt az egy év alatt, ami változtatott a gondolkodásomon. Meg úgy általában, az élethez való hozzáállásomon. 

Nem ígérem azt, hogy napi szinten fog frissülni a blog. Időtől függ. Erre a hétre viszont ki vagyok írva, így elképzelhető a napi rendszeresség. Mihelyst azt látom, hogy megjavult a Neon, felteszem a sztori többi részét is. 

xx GDCR