Lelkiállapot ON

Az egészhez hozzátartozik az, hogy lassan fél éve vagyok depressziós. Ez mikor hogy ütközik ki, néha mindenki látja rajtam, legtöbbször viszont a külvilág felé mosolygok, belül viszont gyakorlatilag haldoklom. Ez a legszebb az egészben. 

Voltak ennek az állapotnak olyan stádiumai, amikor a lehető legrosszabbra is képes lettem volna... De legyen elég ennyi bevezetőnek. Íme egy olyan írás, amilyen akkor születik, ha nincs senki a közelben, akinek el tudnám mondani, mi a tré. 

Íme:

Kibaszott idegesítő azt látni mindenhol, hogy mindenkinek tökéletes, vagy legalábbis elfogadható, de annál boldogabb élete van. Nem tudom pontosan hogy mi ez az állapot, amiben én már lassan egy éve benne vagyok, de megpróbálom körülírni.

Az, amit érzek, egyszerűen nem múlik, maximum csitul egy rövid időre. Belülről jön, valahonnan mélyről, és gyűlölöm minden egyes percét. Valamennyire féltékenységnek is nevezhető, de nem csak ennyiről van szó. Mikor körbenézel, és tízből legalább kilencet első kézből utálsz. És nem érted miért. Mikor folyamatosan egy emberen jár az agyad, és ez az ember nem egy olyan valaki, akihez vonzódnál. Vagyis nem úgy, ahogy te gondolnád elsőre, mikor meghallod ezt a szót. Fogalmazzunk úgy, hogy akit mindenkinél, a saját anyádnál is jobban szeretsz. Egy távoli rokon. A mentsvár.

Aki láthatólag le se szar téged, holott gondol rád, mert ezt viszont sziklaszilárdan érzed. Nem baj. Elfogadjuk azt, ami van, ha nehéz is.

Hirtelen értelmet nyernek számodra az olyan dalok, amikor fájdalomról, vagy esetleg szerelemről szólnak. És a feszültség egyre gyűlik, és gyűlik benned. Lassan már meg se érzed, ha többszöröződik. Szimplán természetessé válik. Szomorú.

Szeretetre vagy éhes, és ezt igazán senkitől se kapod meg. De minimum nem abban a formában, ahogyan azt te szeretnéd. Vannak barátaid, de őket is felszínesnek tartod, mindet különböző felszínes ok miatt.

Menekülsz. Vagyis menekülnél, ha lehetne. Arra törekszel, hogy akárhova, csak el innen, ahol nap mint nap rád tör az érzés. Az érzés, ami arra késztet, hogy vess véget ennek az egésznek.

Jó ideje nap nem telik el úgy, hogy ne gondolkoznék el azon, hogy mi a jó bánatért is küzdök én? Minek? Mi értelme van? És mikor már a különböző halálnemeken gondolkodsz, hogy melyik fáj legkevésbé, akkor már azt lehet mondani, hogy gáz van. Szerintem legalábbis az.

Nem tudod senkinek kiönteni a szívedet, mert csupán annak az embernek mernéd, aki szeret ugyan, és itt van neked… de mégse. Távol van. Nem beszéltek, csak az élet bizonyos szakaszaiban. Rövid időtartamokban. Az Ő hiányában meg ugyan ki ért meg, mikor már úgy érzed, hogy a saját anyádnak nem akarod elmondani, és itt most nem degradálni akarom, félreértés ne essék. Ki? Ki az?

A barát fogalom új értelmet nyer számodra, megválogatod őket, de olyat soha nem találsz, akiben ne találnál kivetnivalót. Nincs is, nem is létezik. Veled van a baj, miért kötsz bele mindenkibe, mikor te magad azt képviseled, hogy mindenkit úgy kell elfogadni, ahogy?

Senki sem érti meg ezt az egészet, és tudom, ha valakinek szemtől szembe elmondanám, simán kiröhögne. Talán Ő nem. Ez az egy biztos.

Valaki mentsen ki innen, vagy legalábbis hagyjon menni. Meg akarok szökni. Bárhová, csak el innen.