Filmek, amiket betegen biztos hogy megnézek

Nem tudom ki hogy van vele, minden esetre én inkább olyan filmeket szoktam nézni, amiket már ezerszer láttam, mint újakat. Mondhatnám úgy is, hogy a régi klasszikusokat. Valahogy nem szeretek betegen túlságosan elgondolkozni, hogy vajon a főhős akkor életben marad-e, avagy nem, nem szeretek izgulni értük, meg összerakni a szálakat. Jobb az olyan, amit már tudok kívülről. Így ilyenkor már azzal szórakozok, hogy angol nyelven nézem magyar felirattal, és szidom, mivel a felirat szinte sose az, amit mondanak. Nem is értem, minek felirat akkor. Mindegy. 

Íme tehát GDCR "Göthös filmek" listája. 

Camp Rock 

Kedvenc filmem, erre a napokban jöttem rá. Plusz még most, írás közben is a záróbuli közös éneklős dalát dúdolgatom. Mivel annyiszor láttam már, és a filmben szereplő dalok magyar szövege mindig megy feliratként ha akarom, ha nem, így már azt is tudom, bár szörnyen gagyi. Egyszerűen valahogy nem jönnek össze, mert oké a rímelés, viszont mégse az igazi valahogy. 

Utólag rájövök, hogy minden film eredeti nyelven az igazi.

 Ez is. Nem tudom miért van ez, talán az eleve elég gyenge (oké, labilis) lelkivilágom az oka, minden esetre van a film végén az a jelenet, amikor Mitchie és Shane együtt énekel. Nem tudom, lehet a betegség volt az oka, de az a jelenet annyira szépre sikeredett, hogy úgy bőgtem rajta, mint egy retardált. 

Feeling #szerelmesvagyokJoeJonasbalol

Feketék fehéren

Mennyire szeretem, te jó élet! Emlékszem, egész kicsi koromban együtt néztük Anyával, és már akkor szakadtam rajta, bár azért volt még akkor pár olyan rész, amit nem tudtam hova tenni. Eredeti nyelven ez is sokkal jobb, már pusztán a hangok miatt is. Nagyon el van találva, bár kivételesen a magyar szinkron se pontatlan annyira. 

Én úgy gondolom, hogy ez egy olyan film, ami mindenkinek kötelező, ha akarja, ha nem:D.

Sakáltanya

A White Chicks melletti másik olyan film, amit azóta ismerek, mióta az eszemet tudom. Eddig ez a film volt a kettő közül az, amelyik kevésbé állt közel hozzám. Régen is láttam, és most valahogy volt kedvem megnézni. Pláne úgy, hogy Lill karaktere egy az egyben a keresztanyukámra emlékeztet valahogy:).

Nem találtam eredeti nyelves szinkront, de így magyarral is egész jól el van találva. Itt pedig előjött a #szerelmesvagyokAdamGarciabalol jelenség. Előfordul. 

Mamma Mia! 

Még fénykoromban együtt kaptam a Rocktáborral, és eleinte abszolút nem tetszett. Mostanra persze változott a szerény véleményem, kívülről tudom. Anno barátnőimmel csináltunk olyat, hogy ki kicsoda lenne a filmből, és én mindig Tanya-t választottam a három "öreg" közül. És ha úgy vesszük, valamennyire illik is rám a karaktere. 

Szeretem ezt a filmet, mert szép környéken játszódik, és mert nem a tipikus nyomi csaj - omg fiú történetet dolgozza fel. Valahogy az esküvő előtti napot és az azzal járó felhajtást is jól mintázza, engem meggyőzött. 

A dalok alatt itt is van silány magyarra átírt... Valahogy eredetiben ez is jobban tetszett. 

Csak szex és más semmi

Ugyan az az eset, mint már előzőleg többször: régi kedvenc. Nem tudom ki hogy van vele, de ösztönösen imádok minden olyan embert, akinek sötét fürtjei vannak (Billie Joe Armstrong, Joe Jonas, Adam Garcia stb.), tehát Csányi Sándor sem maradhat ki a sorból. 

Egyik olyan magyar film, ami nagyon közel áll hozzám. Legtöbbször röhögök rajta, de van amikor ebben az esetben is a könnyeimmel küszködök. De hiába, GDCR már csak ilyen érzékeny lelkű marad. Nincs mit tenni. 

#szerelmesvagyokCsányiSándorbalol

És persze egyetlen filmes listámból sem maradhat ki minden idők legzseniálisabb kreációja: 

Macska-jaj

Soha nem telt el úgy karaoke este, hogy ne ordítottam volna el a Macskajajt. Soha. Ez a film pedig egyszerűen mindent visz, a második része a nyomába se ér. Kusturica pedig egy kibaszott isten. 

Eleve egy olyan ember, aki ilyen sztorit kitalál. Aztán hozzá a szereplők, a helyszínek, a cselekmény, a BESZÉD... Sírok a röhögéstől mai napig, egyszerűen annyira megunhatatlan. Egyik kedvenc filmem szintén. Pedig emlékszem, amikor először láttam, éppen azt a jelenetet csíptem el, amikor Katicabogarat leengedik a kútba. Lehettem vagy négy éves, és kajak megsajnáltam. Aztán megnéztem elölről, és akkor már tudtam értékelni, úgy egészében. 

Mai fejjel meg aztán pláne. 

Lui. I think this is the beggining of a beautiful friendship. 

Feeling sick

Múlthéten gondolkoztunk pont barátnőmmel, hogy itt lenne már az ideje megint egy kis betegszabinak. Erre mi történik? Szombaton konkrétan úgy lebetegedtem, mint talán még soha, és kicsit sem élveztem a helyzetet. Mondjuk most se, azt azért tegyük hozzá, viszont lényegesen jobban vagyok. 

Soha nem gondoltam volna, hogy van rosszabb a hasmenésnél. Pedig van. A fekélyes mandula. Emberek, ez mindent visz, esküszöm. Szombat este még jóhiszeműen ellézengtem itthon, viszont vasárnap reggel, mikor olyan szinten feldagadt mindkét drága, mintha a helyükön két megtermett dió lenne... Azt hittem, megőrülök.

Végigszenvedtem a hétvégét (mert ugyan mi mást tehettem volna?), aztán hétfőn levánszorogtam az orvoshoz, aki: 

-kiírt a hétre, aminek először örültem, viszont így két nap elteltével fellépett az a jelenség, amit mindenki ismer. Aha. Minden akkor történik, ha te történetesen a betegágyat nyomod. Így van. 

-kiírt némi Klacidot 

-és persze legjobbakat kívánt, "majd kipihened" címszó alatt. 

Köszi. 

Amíg két napig szenvedtem, megnéztem vagy hat filmet, amik egyenként legalább másfél órásak, annyi teát ittam mint egy ló, és persze döglöttem egész nap. Így egész jó állapotban most már belátom, hogy a Klacid tényleg csodákra képes, két nap alatt helyre rakott. Amit nem is bánok. Ugyanis nem volt valami szívmelengető érzés két túl méretes nyirokszerv kíséretében élni a kis mindennapjaimat. 

Nem bírtam ki, hogy ne keressek rá:D

(Ezer bocs ezért a képért, de most komolyan, ilyen undormány van az én számban is? Jézusom...)

És persze sose maradhat ki a nagy dilemma: az igazolás ellenére bemenjünk-e pár napra a gimibe, avagy ne? Ilyen esetekben mindig ott kacsingat a kisördög, hogy csak be kéne menni, viszont rendszerint az ágy győz. Ki a bánat kelne fel önszántából hajnalban, ha igazolva vannak a napok? Egy biztos: GDCR semmi esetre sem. 

Lelkiállapot ON

Az egészhez hozzátartozik az, hogy lassan fél éve vagyok depressziós. Ez mikor hogy ütközik ki, néha mindenki látja rajtam, legtöbbször viszont a külvilág felé mosolygok, belül viszont gyakorlatilag haldoklom. Ez a legszebb az egészben. 

Voltak ennek az állapotnak olyan stádiumai, amikor a lehető legrosszabbra is képes lettem volna... De legyen elég ennyi bevezetőnek. Íme egy olyan írás, amilyen akkor születik, ha nincs senki a közelben, akinek el tudnám mondani, mi a tré. 

Íme:

Kibaszott idegesítő azt látni mindenhol, hogy mindenkinek tökéletes, vagy legalábbis elfogadható, de annál boldogabb élete van. Nem tudom pontosan hogy mi ez az állapot, amiben én már lassan egy éve benne vagyok, de megpróbálom körülírni.

Az, amit érzek, egyszerűen nem múlik, maximum csitul egy rövid időre. Belülről jön, valahonnan mélyről, és gyűlölöm minden egyes percét. Valamennyire féltékenységnek is nevezhető, de nem csak ennyiről van szó. Mikor körbenézel, és tízből legalább kilencet első kézből utálsz. És nem érted miért. Mikor folyamatosan egy emberen jár az agyad, és ez az ember nem egy olyan valaki, akihez vonzódnál. Vagyis nem úgy, ahogy te gondolnád elsőre, mikor meghallod ezt a szót. Fogalmazzunk úgy, hogy akit mindenkinél, a saját anyádnál is jobban szeretsz. Egy távoli rokon. A mentsvár.

Aki láthatólag le se szar téged, holott gondol rád, mert ezt viszont sziklaszilárdan érzed. Nem baj. Elfogadjuk azt, ami van, ha nehéz is.

Hirtelen értelmet nyernek számodra az olyan dalok, amikor fájdalomról, vagy esetleg szerelemről szólnak. És a feszültség egyre gyűlik, és gyűlik benned. Lassan már meg se érzed, ha többszöröződik. Szimplán természetessé válik. Szomorú.

Szeretetre vagy éhes, és ezt igazán senkitől se kapod meg. De minimum nem abban a formában, ahogyan azt te szeretnéd. Vannak barátaid, de őket is felszínesnek tartod, mindet különböző felszínes ok miatt.

Menekülsz. Vagyis menekülnél, ha lehetne. Arra törekszel, hogy akárhova, csak el innen, ahol nap mint nap rád tör az érzés. Az érzés, ami arra késztet, hogy vess véget ennek az egésznek.

Jó ideje nap nem telik el úgy, hogy ne gondolkoznék el azon, hogy mi a jó bánatért is küzdök én? Minek? Mi értelme van? És mikor már a különböző halálnemeken gondolkodsz, hogy melyik fáj legkevésbé, akkor már azt lehet mondani, hogy gáz van. Szerintem legalábbis az.

Nem tudod senkinek kiönteni a szívedet, mert csupán annak az embernek mernéd, aki szeret ugyan, és itt van neked… de mégse. Távol van. Nem beszéltek, csak az élet bizonyos szakaszaiban. Rövid időtartamokban. Az Ő hiányában meg ugyan ki ért meg, mikor már úgy érzed, hogy a saját anyádnak nem akarod elmondani, és itt most nem degradálni akarom, félreértés ne essék. Ki? Ki az?

A barát fogalom új értelmet nyer számodra, megválogatod őket, de olyat soha nem találsz, akiben ne találnál kivetnivalót. Nincs is, nem is létezik. Veled van a baj, miért kötsz bele mindenkibe, mikor te magad azt képviseled, hogy mindenkit úgy kell elfogadni, ahogy?

Senki sem érti meg ezt az egészet, és tudom, ha valakinek szemtől szembe elmondanám, simán kiröhögne. Talán Ő nem. Ez az egy biztos.

Valaki mentsen ki innen, vagy legalábbis hagyjon menni. Meg akarok szökni. Bárhová, csak el innen.

Welcome

Oké, szerintem nem fogok semmi nyálas üdvözlést írni, mert 

1. nem így terveztem,

2. kit érdekelne,

és 3. nem lenne értelme. Hiszen ez a blog elvileg rólam fog szólni, majd szépen komótosan megismer mindenki - már amennyire ez összejöhet. 

Viszont néhány sablonkérdésre azért válaszolok. 

Név: nem publikus 

Életkor: idén töltöm a tizenhatot (mennyivel jobban hangzik mint az, hogy tizenöt!)

Magasság: 160 cm

Hajszín: eredetileg barna

Szemszín: sötétbarna, inkább feketének mondják már

Kedvenc szín: piros, fekete

Kedvenc együttes: Green Day. FOREVÖR

Kedvenc szám: Green Day: Holiday

Fóbia: pókfóbia, vízfóbia 

Jelmondat: Ha meg kell baszódni, akkor meg kell baszódni. Nincs mit tenni. :D 

És ilyenkor jövök rá, hogy ennek az égvilágon semmi értelme nem volt, vagy ha volt is, akkor minimális. Mindegy. 

Amióta az eszemet tudom, írok. Már egészen kicsi koromban is írtam jegyzetlapokra, kábé ötmondatos meséket, mindezt nagy nyomtatott betűkkel. Blogolás szinten pedig talán 11 éves korom óta foglalkozom vele. Páran ismernek már a Neonról. Évekig ott blogoltam, és most is előszeretettel csinálnám, ha nem romlana el mindig a rendszer. Ne is beszéljünk róla, csak még jobban felhúznám magamat. 

Eltértünk a tárgytól. 

Mint a másik blogom is mutatja, mindenem a Green Day. Rockot hallgatok, amióta az eszemet tudom, és punk vagyok több mint egy éve. Ez persze nem azt jelenti, hogy cirka másfél évvel ezelőttig ne lett volna meg a világnézetem vagy a stílusom, kinek hogy tetszik. De, nagyon is meg volt. Csak addig nem tudtam, hogy mi az. 

Ez idő alatt rengeteg változáson estem át, mind testileg, mind lelkileg. Külsőségeket tekintve talán erre szokták mondani hogy "lázadás", én viszont nem szimplán a családom ellen "lázadok", hanem úgy szimplán mindenki ellen. Rengeteg olyan dolog történt ez alatt az egy év alatt, ami változtatott a gondolkodásomon. Meg úgy általában, az élethez való hozzáállásomon. 

Nem ígérem azt, hogy napi szinten fog frissülni a blog. Időtől függ. Erre a hétre viszont ki vagyok írva, így elképzelhető a napi rendszeresség. Mihelyst azt látom, hogy megjavult a Neon, felteszem a sztori többi részét is. 

xx GDCR